Félelem

Rendszeresen futok. Harminc percet alkalmanként. A pandémia kihirdetése óta minden nap. Időről időre a távot is próbálom növelni. Sőt, most már lépcsőzéssel kezdek, majd azzal zárok. A futóterep jól ismert környezet számomra: munkából is a Városligeten át vezet az út hazáig. Bár a szüleim ettől mindig óva intettek, állítólag ez a környék nem a legjobb életbiztosítás. (A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy a munkás hétköznapokon a lantot mindig sötétedés után tettem le – a „hómofisz” előtt természetesen.) A figyelmeztetés ellenére soha nem volt bennem félelem: sem esténként, mikor hazafele sétáltam, sem futás közben (akár világos volt, akár sötét).

Nemrég olvastam, hogy a Deák Ferenc téren volt egy „késeléses ügy”. A híradós gyakorlatom alatt annyi ilyennel találkoztam, hogy immunissá váltam… Valami oknál fogva ez mégis szöget ütött a fejembe. Van egy „szupererőm”, amivel szerintem nem vagyok egyedül: beigazolódó megérzések, valóra váló – jóslatszerű – álmok, éles és határozott premonációk. Ez a képesség horgonyozta be (valószínűleg) az előbb említett cikket, mivel pár nap elteltével jött a megvilágosodás. És vele együtt a félelem.

Futottam. A Rózsa utcából kanyarodtam ki a Rottenbillerre (tehát még csak nem is a Ligetben történt – addig nem jutottam el). Az tűnt fel, hogy – a zajló forgalomból kiválva, szorosan a járda mellé húzódva – egy piros kocsi az én futótempómban kezd „totyogni”. Egészen a Damjanich utca torkolatáig követett. A lehúzott ablakon keresztül három jól megtermett cigánylegény (nem, nem vagyok rasszista!) üvöltözött felém rendületlenül. Először azt gondoltam, milyen jófejek, de aztán jött az az érzés… Hogy félnem kellene. Egyre durvább dolgokat kiabáltak (csak azért nem idézem szó szerint, mert emiatt nem akarom átállítani a blog korhatár-besorolását). Amikor köpködni kezdtek a lehúzott ablakon keresztül, s nemes egyszerűséggel közölték, hogy a piros lámpánál majd kiugranak és leszúrnak, végül úgy döntöttem: felfüggesztem az aznapi edzést, inkább meglátogatom az utcában lakó ismerősömet. Szerencsére a piros lámpánál veszteglő bandánál én voltam a gyorsabb, s pár hosszított lépéssel már el is tűntem előlük.

Mindig a kizárólagos jóra törekszem. Csak az lebeg előttem, hogy a tökéletesnél alább ne adjam. De most belátom: a jóra való törekvés noha szükséges, de soha nem elégséges feltétel az életben. Fontos tényező a rossztól való félem is: az ártó, negatív hatások célzott elkerülése. Tanulságként kijelenthetem, hogy az egészséges félelem nem gyávaság, ahogy a hinni vélt bátorság is gyakran lehet botorság.

Jámborság

Persze az élet tényezőit körüllengi a relativitás. Hogy mi jó, és mi rossz? Azt mindig egy inerciarendszer határozza meg. Itt van például a jelen viszonyrendszere: a koronavírus. Ez társadalmi, politikai, gazdasági, egészségügyi, szociológiai, vallásügyi (mindenki folytassa a sort) és köznevelési tényező lett. Többszörösen felnagyított és immanensen generált konfliktusforrás: egy ördögi játszma, aminek a végkimenetele egy hatalmas kérdőjel. De miért is nem egy felkiáltójel? Az emberiség legelemibb hibája, hogy hiányzik belőle az a félelemérzet, ami olyan alázatot plántálhatna belé, mely révén érzékennyé válhatna az intő jelekre. És a koronavírus egy intő jel. Jelenleg egy óriási felkiáltójelben élünk, mégis mindenki arra a kérdőjelre fókuszál, ami nem is létezik!

Tudomány

Jámbornak lenni egyet jelent azzal, hogy fogékonyak vagyunk a jóra. De aligha vehetjük ezt észre, ha minduntalan a rosszra koncentrálunk. Arra a rosszra, melytől függetlenedve nem tanultunk meg – idejében, jó időben! – félni. A helyes ítélőképesség a tudás gyermeke. De a tudás tanulás nélkül légvár csupán.

Beszélhetünk tanulásról a tantermen kívüli digitális oktatás idején? Ó, hogyne! Hiszem, hogy a jelenkor pedagógusa minimum multidiszciplináris, és adekvátan digitális. A köznapi értelemben vett oktatás (mint folyamat) azonban működésképtelen, a régi jelentéssel bíró tanár (aki ellentmondást nem tolerálva a „totális igazságot” kinyilatkoztatja) felesleges. A jó digitális pedagógus (oké, legyen inkább „emberpalánta-mentor”) viszont egyre elengedhetetlenebb (a nevelőre még visszatérek). Észre kell tehát vennünk: a felgyülemlett információmennyiség alkalmatlanná teszi a jelenkort egy lezárt tudás (vélt) kialakítására. A tanulónak arra kell felkészülnie, hogy a végtelen információtömegben mindig megtalálja és alkalmazni tudja azt a releváns elemet, amelyre éppen szüksége van. Ehhez nekünk kell kulcsot adni a kezébe, szocializálni kell őt, s felkészíteni a versenyképes felnőttlétre – épp ezért a kollaboráció és a konnektivizmus kell, hogy a jelszavaink legyenek!

DE: a társadalmi berendezkedés fragmentáltságából eredő deformitás arra is rámutat, hogy az iskola egyre fontosabb feladata a nevelés. A nevelés eszköze viszont nem lehet más, csak az egyetemes, klasszikus érték! Minden érték, mely abból a gyökérből táplálkozik, ami nemzedékeket nevelt fel anyatején. (Merthogy gyökér nélkül a fa sem életképes.) Sajnos ez egyre nyilvánvalóbb paradoxon. Szakadék, ami az általános szülő és az általános pedagógus között képződik egy olyan elváráshorizont mentén, ami minden generációváltással egyre kontrasztosabban, egyre élesebbé dekonstruálódik. És egyre inkább az iskolára tolja a felelősséget. A „karantén” alatt mindez meglehetősen szemléletesen rajzolódott ki… 

Erősség

Amikor elindult a távoktatás, határozott elképzelésekkel vágtunk neki az ismeretlennek. Főleg azért, mert országszinten volt egy elvárás, amihez a Tanker előírásai is igazodtak. A keretrendszerünk (Kréta) kifogástalan szintre lett fejlesztve. Csak az a pedagógus nem tudott benne kibontakozni, aki nem akart. És csak az a fogadó fél nem tudott rajta eligazodni, aki nem akart. (Ez axióma – ha tetszik, ha nem.) Hiszek a tutoriális távoktatásban. Jómagam eleve egy e-learning által vezérelt struktúrát működtetek az átlagos hétköznapokon is. Minden didaktikai cél megvalósítható digitálisan, sőt, a diákok mostani nemzedéke talán hatékonyabban tud így tanulni, mint normál (normál?) keretek közt. És most jöjjön a hatalmas de… Ha mindenki a szabályoknak megfelelően tette volna a dolgát (tanár, diák, szülő), nem lettek volna anomáliák. Viszont mint mindenhol, itt is a szélsőségek ásták alá a rendszer tökéletességét. (Ismét axióma.)

Voltak pedagógusok, akik olyannyira túltolták a „távoktatást”, hogy a szülők fellázadtak, a gyerekek kifáradtak, a „rendesen” dolgozó kollégák pedig – egyszerűen szólva – megszívták (mivel az általuk kiadott feladatok elvégzésére már nem maradt idő/energia – főleg akkor, ha még empatikusak is próbáltak lenni a gyerkőcök és szüleik felé)… A másik végleten tevékenykedő tanár is kivívta a közösségi média haragját. Ő volt az, aki nemes egyszerűséggel leadta az e-naplóban az oldalszámot, netán kijelölt a tankönyvből egy feladatot, s ezzel le is tudta a napi penzumát. Hát igen, a szülők talán okkal követelhették ezeknek a pedagógusoknak a fizetését, mondván: helyettük dolgoznak.

Nem lenne fair azonban, ha a vonal másik végén fellelhető ellentétpólusokat kihagynám... Van az a diák (és a hozzá tartozó szülő), aki becsülettel megcsinál mindent, időben küldi a feladatokat, és esetleg még meg is köszöni a tanár munkáját. Az együttműködés gyümölcsöző, s mindegyik fél jól érzi magát a morális helyénvalóság kölcsönösségében. Mert megtalálták a szangvinikus egyensúlyt az elfogadás békés rendszerében. Ám akadnak olyanok is, akik a digitális névtelenség bástyája mögé húzódva felszívódnak, netán technikai okokra hivatkozva negligálják saját maguk felelősségét. Ők a valóságban – titokban – rendszerint kiutalták maguknak az éves szabadságot. És persze kritizálnak fáradhatatlanul, mindent leszólnak, s örökké elégedetlenek. Ha a semmittevésre (pontosítok: a tanulásban elért nihil magasfokára) reagálva az igazságos tanár netán megpróbálja értékelni a semmit, az első elégtelennel azonnal és menthetetlenül kiváltja mind a gyerek, mind a szülő éktelen haragját. A kifogások tárháza pedig végtelen, de abban megegyezhetünk, hogy természetesen mindegyik esetben a pedagógus hibája az egész. Na nem!

Volt szerencsém az előbb felsorakoztatott pólusokkal digitális testközeliségben is megismerkedni (minden oldalon), és őszinte leszek: zavar, kifejezetten idegesít. Bosszant, mert sokkal többet dolgozom így, mint „normál” (vagy talán inkább általános) esetben. (Itt ismét van egy leheletnyi „de”.) Élvezem a munkát, mert kreativitást vált ki belőlem. Meg tudok benne újulni, és jó érzéssel tölt el, hogy örömet okozok a tanítványaimnak a precíz, színvonalas és izgalmas (illetve annak hitt) digitális óráimmal. Csakhogy aztán arcomba csap a büdös valóság: nem csinálják a feladatokat, mert nincs rá idő, mert „ez csak ének”, egyébként is a matek fontosabb, különben is le vannak terhelve a videós órákkal, és még sok-sok kifogás, amiből csak „az jön le”: nem értem célt, totálisan fölösleges volt az egész munkám. (Nem lehet, hogy most sokkal nagyobb szükség lett volna a zene gyógyító erejére, mint máskor???) Meglátásom szerint – ebben az esetben is, mint mindig – az egészséges balanszra kellett volna törekednie mindenkinek. Kivétel nélkül. Igyekezni kellett volna a jó feltételek megtartására, a több fronton támadó (más-más küllemű) kísértések legyőzésére, és a nemes nagylelkűség megőrzésére. Érvényes általánosítás: mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Vagy: nemakarásnak nyögés a vége…

Egy tapasztalati szintű konklúziót – és ez tény – szeretnék azért summázni: ebben a helyzetben az általános szülő megbizonyosodhatott arról, hogy az iskola (mint intézmény) mekkora felelősséget vállal az általános gyermek nevelésében. És amit az általános tanár tapasztal az általános gyerekből (merthogy e kettő sok időt tölt ám együtt), az bizony a valóság (pontosítok: ez is a valóság)! Talán a pedagógusokat morálisan lehúzók három hónap „szerepcsere” után el fognak gondolkodni, esetleg – pedagógusnaphoz közeledve – újraértékelik (értékelik?) a munkánkat. Kemény meló, ugye? És nem, nem hálát várunk (várok – ebben inkább nem általánosítok), még csak nem is megbecsülést. Bizalom! Hit abban, hogy aki felelősséget vállal a gyerekemért, az kizárólag az elérhető legjobbat akarja neki. És nem ő a megtestesült sátán, az ősellenség…

Tanács

Az események sodrásában persze nehéz megőrizni a józan ítélőképességünket. Meglátni az igazságot a valóságban felettébb bonyolult eljárás, főként akkor, amikor személyesen is érintettek vagyunk. Nekem például az okozta a legnagyobb dilemmát (mármint az elmúlt időszakban), hogy hazamenjek-e a „karantén” idejére. Féltettem az idős szüleimet, mert nem tudtam, hogy mit viszek magammal – akaratomon kívül. Ugyanakkor szerettem volna menni, hisz egyedül, egy pici lakásba zárva mégsem olyan jó „buli” a kétes lecsengésű járvány végét várni. (Nem ragozom: az otthon azért mégiscsak OTTHON.) De győzött a józan ész: maradtam. A veszélyhelyzet – és a tanév – végéhez közeledve úgy tűnik, jól döntöttem. Túlélhető volt… A szüleim hiánya pedig az előnyére fordult, mert nagy becsben fogom tartani azt az időt (bármennyi is legyen és bármikor jöjjön is el), amit együtt tölthetünk.

Értelem

Azon is elgondolkodtam, miféle feladatom van még itt Budapesten? Hisz a küldetés, ami ideköt, az bárhol megtalálhat. Tanár vagyok, gyerekek Zalában is vannak. Talán az elváráshorizont más… Egyre erősebb bennem a késztetés – a honvágy –, hogy hazatérjek. Végleg. Az elhatározás megvan, de a megvalósítással még várni fogok. Nyílván. Hisz van egy szuper osztályom, egy fantasztikus stúdióm, és jópár tanítványom, akik bíznak bennem, s ezáltal szeretnék „megörökölni” azokat az értékeket, amelyekben én is hiszek. Őszintén hiszek, és emiatt ők is hisznek (a többi meg nem számít.) Nem is beszélve arról, hogy szeretem azt a bázist, ami szakmailag támogató hátteret biztosít a hivatásom gyakorlásában.

Hiszem azt, hogy a jelent helyesen és maximálisan megélve a legjobb jövő alapjait betonozzuk be. A hit az egyetlen erő, ami töretlenül átsegít a buktatókon. Könnyű egy olyan dologba bizalmat fektetni, ami biztos eredménnyel kecsegtet. És most? Hinni abban, hogy a járvány pozitív hozammal bír? Pedig gondoljunk bele: otthon vagyunk (már akinek ez megadatott). Otthon, ahol szeretet vesz bennünket körül. Ahol biztonságban vagyunk, a családunkkal. Végre fókuszálhatunk a lényegre, olyan dolgokkal is foglalkozhatunk, amikre eddig nem volt időnk, lehetőségünk. Eszébe jutott valakinek például, hogy esélyt kaptunk a gyógyulásra? Hogy megjavítsuk azt, ami elromlott? Pedig így van! És ezt a környezetünk is meg fogja hálálni, hisz a Földnek is szüksége volt már erre a pihenőre. Itt az ideje az újrakezdésnek. Nem szabad ott folytatnunk, ahol márciusban abbahagytuk! Teljesen tiszta lappal kell indulnunk! Újjászületés. Karácsony. Húsvét. Pünkösd. Körforgás. Csak rajtunk múlik, hogy a vélt hátrányt miként fordítjuk az előnyére! Mint általában…

Bölcsesség

Egyértelmű tanulsága a koronavírus által született rendnek: értékelvűség. Meg kell látnunk a valós jót. Észrevenni végre az igazi értékeket. A magam részéről bátran kijelenthetem: a karantén egyértelmű nyertese a közvetlen környezetem. Bár rend-, rendszer- és tisztaságmániám hírhedt, de soha-soha nem volt még olyan makulátlan állapotban a lakásom, mint most. És soha nem volt annyira „mederben” az életem, mint most. Na és a madaraim? Szelídülnek, okosodnak, talán már szeretni is fognak (?), és olyannyira jól érzik magukat nálam, hogy láthatóan családot akarnak alapítani… (Jaj, remélem, nem kapkodják el!) Áh, irtó depressziósak lesznek a csőrikék, ha elkezdődik az új tanév :(

Hiszem, hogy mindig eljön az adekvát újrakezdés ideje. Hisz a körforgás (ó, mindig ide lyukadok ki) elkerülhetetlenül része az életünknek. Bár a Húsvét rendhagyó módon hozta el idén a feltámadást, a Pünkösd – a Szentlélek megvilágosító szellemével, hét ajándékával, valamint a Tűz újra/alkotó erejével – a felszabadulás ígéretét sejteti. A feltáruló ajtó mögött kirajzolódó út a türelmes várakozás gyümölcseként értelmet ad az elmúlt hónapoknak, csakúgy, mint a húsvét is megkoronázta az őt megelőző nagyböjtöt. (A körülmények ellenére érezhető volt az áldás ezen az ünnepen, de még mennyire!)

Hát, így a vége felé bevallom: egyre türelmetlenebbül várom már a találkozást a szüleimmel… De az új tanévet is, hogy ismét együtt lehessek azokkal, akik fáradhatatlanul acélozzák az olykor elhomályosodó akaratomat: ők a barátaim, a közvetlen kollégáim, a mentoraim, és – talán a legfontosabb tényező – a növendékeim. Ami pedig különleges (egy picit talán misztikus) izgalommal tölt el, az a szeptembertől rám váró új kihívás – amivel régi álmom válhat valóra. De ez már egy következő bejegyzés témája lesz ;)

Addig is egy nagyon fontos tanácsom van – a barátaim szerint a legbölcseb gondolat, amit a pandémia idején bárkitől is hallottak:

„vigyázz magadra, mert más úgysem fog”!

u.i.: van „B”-tervem! Amióta az eszemet tudom, cukrász akarok lenni (meg orvos, színész, orgonista és tanár – bár ezeket már mind meg is valósítottam, majdnem). Soha nem sütöttem annyit, mint most… És ez egyre pompásabb produktumokban manifesztálódik. Ha minden kötél szakad, nyitok egy cukrászdát (amolyan egészségtudatosan retrót). Vagy művészkávézót. Netán egy gasztroblogot is indítok. Vagy lehet, hogy nem is kéne annyit gondolkodnom a dolgon, hanem inkább belevágok ebbe! A sütés legalább tiszta eredményt mutat. Mint a tanítás.

A "karantén" egyértelmű nyertesei: a madaraim :) 

Az életünk kontinuitása nem más, mint különböző időszakok összessége. Nemrég lezárult egy ilyen életszakaszom. Mondhatnám, hogy csak egy intermezzo volt, némi kitérő, de a coda újabb tételre vezetett. Attacca. Változás: mindig változunk. De én most nagyon. Szükségem is volt rá, a lehetőség(ek) pedig a legjobbkor jött(ek). És ez elmélkedésre kényszerített. Ki hitte volna, hogy önmagunk tanulmányozása a legnehezebb feladat?

Tanár vagyok. Ez a legbiztosabb tény, amin soha nem szeretnék változtatni. Azért tanulok minél többet, hogy a hivatásomat mind jobban és jobban végezhessem. Ezért jelentkeztem az "Akadémiára" is. Bevallom: szép volt, jó volt - de elég volt. Amit kellett, szakmailag elsajátítottam. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy a vizsgán két olyan ember ült velem szemben a stúdióban, akik rendkívüli értékeket hordoznak. Számomra pedig az a legfontosabb küldetés, hogy értéket közvetítsek - mindig, minden téren. Zseniális, profikat meghazudtoló partnereim voltak, sőt... A tanítványom kétségkívül szupertehetséges gyerkőc, igazán büszkék lehetnek rá a szülei. Az édesanyja pedig egy fantasztikus ember (hasonlóan az én édesanyámhoz), elmondhatatlanul jól tartja kézben a gyermekét! 

Megígértem magamnak, hogy nem fogom azzal indítani a bejegyzést: "én akartam írni, de..."! Persze, az ember ne ígérjen olyat, amit aztán nem tud betartani. És ott az örök igazság is: amire akarjuk, arra van időnk... Utoljára május 1-jén jelentkeztem, pontosan fél évvel ezelőtt. Hűha: baj van? Úgy érzem, tegnap volt, közben mégis annyi minden történt... 

Miután elballagott az a bizonyos 8. b, életem egyik legmeghatározóbb magyaros csoportja, szembesültem azzal is, hogy a stúdióm létszáma a távozókkal igencsak megcsappan majd. Az évad minden szempontból "cliffhangerrel" ért véget, így a boldog tudatlanságban dagonyázva belevetettem magam a vakációba. Ja, nem pihentem ám! A TV2 Akadémián töltöttem a gyakorlati időmet. Őszinte leszek: elképesztően jó volt. Tegyünk félre mindent, és nézzük a szakmaiságot: fejlődtem. Kitanultam a riporteri szakma alapjait, jártasságot szereztem a kereskedelmi televíziózás rendszerében, és a legnagyobb változáson az önismeretem ment keresztül. A vakáció végén több úton indulhattam volna, de végül mégis becsengettek. (Ki hitte volna?!)

Úgy álltam az új tanévhez, mint egy cliffhangeres sorozatzárót követő premierrészhez: lesz, ami lesz. Mivel a cliffhanger lényege pontosan az, hogy a soron következő évad a meglepetés erejével csapjon le ránk, hagytam "csak úgy megtörténni" a dolgokat. Meglepetésekből pedig volt bőven - jó és rossz egyaránt.

Rögtön a tanév elején Rezső (Rezsőke, Rezső úr, RezsőBaba), a családi "szemünkfénye" megszökött. Szabályos, előre megfontolt bűncselekmény volt. A fiatalúr feltűnően izgatott volt a fecskék gyülekezési időszaka alatt. Sőt, mivel Rezső beszélt idegen nyelveken (rigó, galamb - minden, ami a ház körül megfordult), idővel kitanulta a fecskeséget is. Így az erkélyi lazulások idején folyamatos eszmecserét folytatott az előttünk sorakozó villásfarkúakkal. (Számára) szerencsés együttállás volt, amikor nyitva maradt az erkélyajtó, az etetője leesett, s mikor külön bejáratú komornája vissza akarta akasztani azt, Rezső úr a tettek mezejére lépett. Huss, és már úton is volt... 

Rezső ki, Rezső be - a gyászidő letelte után egyszerűen muszáj volt új madarat hozni a családi fészekbe. Azt hiszem, a tanévkezdés a szárnyas pasasok ünnepe volt. Ugyanis piciny (pesti) kommunám is bővült egy gyönyörű, sötétkék hímmel. A teljesség kedvéért mondom csak: májusban kaptam egy kedves tanítványomtól és édesanyjától egy tojót (ő Drágica, ma már instasztár). Szóval ő ment férjhez a kékséghez (igen, Cukorka is instasztár lett). Ha valaki most röhög a neveken, ne tegye. Inkább nézze meg a Chicagói hercegnőt az Operettben, aztán megérti a "bárgyú" (amúgy nem az) névadás okát!

Szóval a meglepetés megvolt: rossz is, jó is. A lényeg, hogy most mindenki egyszerre vedlik, így akárhova megyek, mindenhol tolltengerben úszhatom. (Jaj, lehet, hogy a végén én is papagáj leszek? Nem is lenne rossz!)

A szeptember-október egyébként robotisztikusan telt, mondhatni. Tanítás, stúdiózás, háttérmunkák, TV2, orgona - és minden nap, minden héten ugyanaz a játék. Szeretem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De valahogy a verkli néha megingat. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) rákaptam a futásra és a kondizásra. Ez a kettő nem hazudik: ilyenkor persze mindig pörög az agyam. Jönnek az új ötletek, ezzel együtt újabb és újabb feladatokat találok magamnak. Mindig mondom én, hogy a verkli egy ördögi hangszer... Csoda, hogy nem volt időm jelentkezni? 

"De most itt vagyunk, emlékezünk..." - aki látta az 1956-os megemlékezésünket, érti. Féltem, hogy maroknyi kis csapatommal mit hozunk ki egy hónap alatt a témából. De egymásra találtunk. Kezdem úgy érezni, hogy 60 fős banda után is van élet. És 8. b után is van élet. És minden veszteség után van élet. (De van ám, bizony!) Tovább, csak előre! 

November 1., mindenszentek ünnepe van ma. Zárójelben szeretnék kiakadni, bár ezt is megfogadtam, hogy mellőzni fogom. A tudatlanság ilyenkor ellepi a social mediat. (Oké, máskor is.) A facebook nonstop ontja magából: "Nálunk nincs Halloween, Mindenszentek van". Kérdezem én halkan: miért nem lehet mindkettő? Halloween október 31-én van (és hagyjuk már békén Amerikát, nem onnan jött hozzánk, és nemcsak a XXI. században világítanak töklámpások, hanem bizony már elég régóta! Ó, és nem is a sátán ünnepe ez - de hadd ne menjek már bele, akit érdekel, nézzen utána!), mindenszentek november 1-jén van (nem tiszteletlenség a kis kezdőbetű, mivel az ünnepek nevét a magyar helyesírás szerint így írjuk, míg az angolban inkább nagy kezdőbetűt használnak), halottak napja pedig november 2-re esik. A sok felvilágosult facebookozó ezt például tudta? Nem keverik-e össze vajon a halottak napját mindenszentekével? Tudják-e, hogy ez utóbbi a megdicsőült Egyház ünnepe? Zárójel bezárva, befejeztem a kiakadást: csak azt kérem, mielőtt kijelentünk valamit, ellenőrizzük, hogy igazat állítunk-e. 

Szóval mindenszentek ünnepe van. Ilyenkor fontosnak tartom megízlelni az előző bekezdés utolsó mondatát: "Tovább, csak előre"! Ma hallottam egy prédikációban: "Isten számunkra adott legnagyobb ajándéka önmagunk volt. És mint olyan, ezzel az ajándékkal a boldogság lehetőségét adta számunkra. De vajon tudunk boldogok lenni?" - és tényleg... Tudunk boldogok lenni? Cliffhangerrel zárom a bejegyzést. Tessék a feltett kérdésen gondolkodni! S amíg újra jelentkezem (jaj, mikor is lesz legközelebb nemzeti ünnep vagy tanítási szünet?), ajánlom szeretettel az egyik kedvenc könyvemből készült kedvenc filmadaptációm kedvenc idézetét. Ezzel búcsúztunk anno a 8. b-sekkel. Bennem ég, még mindig fáj a veszteség, de az élet rendjét még én sem tudom felülírni (pedig sokszor szeretném). Hát, ha nehéz is, de próbálom megfogadni: tovább, csak előre! És a kedves olvasó?

***

Az Útvesztő: Halálkúra (részlet):

Május 2. Munka után nem szerettem volna mást, csak hazamenni, bekuckózni az olvasófotelembe, és elővenni egy jó könyvet. Nem olvastam. Elment a kedvem. Az utcánkban halmokban álltak a hányástócsák, amiket valaki leszórt mésszel. Emetofóbiám van, ezt minden tanítványom tudja, és kezelik. Tök jól kezelik. Na, most mégsem a látványtól fogott el az undor, hanem a mögötte álló "szocio-háttértől". 

Május 1-jén (régi jó hagyományhoz híven) a megfelelő társadalmi réteg idén is a megfelelő ünneplési formát választotta. Tojásrántotta, virsli, alkohol - lehetőleg ingyen, vagy megfizethetően. És nem feltétlenül "tisztán", vagy épp mértékkel. Bizony, ami ilyen formában ("kacsa-a-nokedlit" stílusban) lecsúszik, az - miért is csodálkozom, hogy - visszaköszön. Nekem pedig néznem kell, elviselnem, nyelni egyet, hazamenni, és gondolkodni: hol tart a világ? 

Nem a ténnyel van baj. A miértekkel. Csodálkozom, amikor "a" szülő felháborodva keres az iskolában: hogyan mertem memoritert feladni (pl. Arany János: Családi kör), mi az, hogy az ő gyerekének ezt meg kell tanulnia, ráadásul két hét alatt??? Megkérdeztem, hogy mennyit kér: három hetet, vagy négyet? Semennyit, válaszolta, mert a gyerek nem fogja megtanulni, mivel fölösleges. Ugyanezt eljátszottuk a János vitéz részleteivel, Az alfölddel, a Toldival, a Himnusszal, a Szózattal... (És nem kell nekik sem az irodalom, sem az ének-zene, a nyelvtan meg, hajaj!)

29 éves vagyok. Szerintem kellőképpen fiatal ahhoz, hogy a JELEN generációját képviseljem. Mégis konzervatívnak tartanak. Oké, nincs ezzel gond, vállalom. Olyan értékeket kaptam a szüleimtől, a tanáraimtól, amikre büszke vagyok. Tisztelem ezeket: szeretet, bizalom, alázat, hit (+ vallás), kultúra (+ művészetek, tudományok), tudás (+ tanulás), szorgalom, kitartás, precizitás, rend (+ rendszer/szemlélet) stb. Mindezeket próbálom átadni a környezetemnek, a tanítványaimnak. És folyton akadályokba ütközöm. Nem kell senkinek, "hát az ördög veszi meg"? 

Általánosítani fogok, bocsánat, de 10-ből 9-szer a következő tapasztalatokat szereztem a mindennapok során... Miért nem szeretnek az emberek az élet nevű társasban játékszabályok szerint játszani? A diákok miért nem akarnak tanulni? A szülők miért nem akarják, hogy neveljük és tanítsuk a gyerekeiket? Továbbmegyek: sokan a pedagógusok közül miért nem akarnak tovább küzdeni ezzel az ellenállással? Miért nincs szükség kultúrára? Miért nincs megbecsülése a tudásnak? Miért nézik le az emberek a klasszikus művészeteket? Miért utasítják el az ÉRTÉKEKET? Miért nem tudják megbecsülni a JÓT?

Azt mondják, hogy a pedagógus leginkább a jelenvalóságával végzi munkáját. Hát én jelen vagyok, nagyon is jelen vagyok: mindazt, amit tanítok, amit teszek, azt teljes hittel és meggyőződéssel, őszintén teszem. Benne vagyok, és az egész itt van bennem. IKT-orientáltan, digitálisan, totál "modernül". És mégsem működik. Mármint... persze, működik. Azoknál, akik otthon ugyanazt a nevelést kapták, amit a szüleimtől én. Hálás is vagyok ezeknek a növendékeknek, mert igazolják a hivatásom értelmét. De ez - arányokban kifejezve - 10 tanulóból 1. Hol van a többi? Azokhoz miért nem tudok elérni, akik "bosszúból" obszcén dolgokat rajzolnak a fényképemre (vagy más tanároknak üzenetként ugyanezt hagyják a táblán, a dolgozaton, a padon, a falon)? Ha minden energiámmal beleállok egy órába, miért nem tudom mégsem átadni ezeket az értékeket? Miért győz a tömegkultúra silány posványa? Miért győz a piaszagú "ingyenmajális"?

Amikor ezekkel a gondolatokkal már a gangon közeledtem a lakásom felé, megálltam a szomszéd ajtaja előtt. A szomszédom ugyanis szemétlerakónak használja a függőfolyosót. Másfél éve harcolok vele is. Mármint magamban, mert szólni nincs értelme... Kerülgetem a szemetet, elviselem, hogy körülvesz a mocsok. Ő ezt így szereti. A közös képviselőt meg nem érdekli. Amikor beköltöztem, albérletként működött a szomszéd lakás. Zsülike élt ott, meg a kilenc fős családja (nem vicc, komoly). Amikor a felhalmozott tartozás miatt nagy nehezen búcsút vett egymástól albérlet és bérlő, egy ideig airbnb-ként funkcionált a lakás. Abban az időben nonstop partiszolgálat (ezzel párhuzamosan hányásgyár, zajszennyezés, botránykeltés - tovább is van, mondjam még?) működött mellettem. Majd megszűnt. Megnyugodtam, mert hittem benne, hogy a tulaj hazaköltözésével rendeződik a helyzet. Na, azóta van szemétlerakó mellettem. Szóval megérkeztem, áteveztem a szeméttengeren, bekúsztam a lakásomba, magamra zártam az ajtót, és csüggedten ültem le a miniatűr előszoba-spejz-konyha-étkező kombó-helyiség közepén. 

Pörögtek a gondolatok, a miértek, és mindig ugyanoda jutottam: ez a világ. Ebben élünk. És ez nem az én világom, egyedül pedig kevés vagyok a megváltoztatására. Kell egyáltalán megváltoztatni? Ha igen, kinek lenne a feladata? Vagy hódoljak be? Hagyjam, hogy megtörjön? Fenét! Inkább tudatosan élem tovább - az önmagukat igazoló értékeim mentén - az életem: legyek példa azoknak, akiknek szüksége van rá. Hogy ők se törjenek meg. A világ pedig megpukkadhat: ha az emberek többségének majális kell, hajrá! Ki vagyok én, hogy elrontsam az örömüket? Magda és Emerenc története jut erről eszembe. Egyiküknek sem, mégis mindkettejüknek igaza volt. De akkor mi a tanulság? Ha valaki elolvassa Szabó Magda Az ajtó c. művét, saját maga járhat utána. Persze elolvasni ezt is csak az fogja, aki a majálisban inkább látja az anyák napját, mint a munka pia- és hányásszagú ünnepét. Vajon hányan indulnak most el a könyvespolc/könyvesbolt/könyvtár irányába? Nos, erről van szó... 

Hm, ha csütörtökön nem is, de ma este olvasni fogok! Miért? Hogy tudjam: NEM "én öltem meg Emerencet"!

Egy tanévben három tematikus komplex művészeti órát tartok a tanítványaimnak. Kezdet (karácsony), vég (mindenszentek), önmagába visszatérő megújulás (húsvét) - ez tehát a körforgás. Legtöbbször célt érek a gyerekeknél: náluk a katarzis, értik, érzik, megélik, feltöltődnek, ráhangolódnak az ünnepekre, a szeretteikre, talán visznek magukkal valami maradandó értéket is. Bennem sokszor mégis kemény harcok dúlnak... 

A nagyböjtöt hosszú idő óta most először böjtöltem meg igazán. Nem a hús nélküli étrendre gondolok. Az megvan. Minden pénteken. A rendszerszerű életvitelemben (amióta tanítok) most először alakult úgy, hogy lélekben tényleg rá tudtam hangolódni az ünnep valódi üzenetére. Mi történt a negyven nap alatt? Másoknak talán semmiség, nekem a világ (ami örökké "lerontatik, s újraépül"). Ellenpólusok sokasága árasztotta el a hétköznapokat, én pedig egy virtuális (érzelmi) hullámvasútra kerültem. Persze akaratom ellenére. Ma mégis úgy érzem: megérte. 

A történet februárban indult (persze még jócskán hamvazószerda előtt járunk, de tekinthetjük ráhangolásnak). Azzal kezdődött, hogy felvettek a TV2 Akadémiára műsorvezetés szakra. A többszörös túljelentkezés ellenére bejutni a képzésre felettébb felemelő érzés volt. Gyakorlati tapasztalat, elméleti tudás - első kézből, szakértőktől. Megküzdöttem érte, és büszke vagyok rá: egy új világ nyílt meg ezzel előttem. Az első oktatási nap igazán különleges volt. Bár a gyárlátogatás önmagában "tömör gyönyör" lett volna, mégis utána jött a lényeg. A bevezető órát követően rohantam át a suliba, mert alapítványi bál volt. Egy olyan bál, ahol különleges, hozzám közel álló diákok voltak első bálozók. Egy olyan bál, ahol nekik énekelhettem. És ahol ők mertek önmaguk lenni, s a nekik szóló ének alatt (ami egyébként az ő daluk) kijöttek hozzám, és vállvetve énekeltünk. Együtt. Leírhatatlan élmény volt. Örök emlék marad!

Az önfeledt boldogság után március elején viszont találkoztam egy stop-táblával, ami valószerűtlen hirtelenséggel csapott az arcomba. A 7 éves hullámos törpepapagájom (Rudi, aki inkább volt a szüleimé, mint az enyém) elpusztult. Szerettem azt a kis tollgombócot, mert intelligens ipse volt. Bandita, akarnok, de szerethető. Nála Apa volt a bandavezér, minket (a "pórnépet") kegyesen megtűrt. De hagyta, hogy olykor kézből etessük, vagy dögönyözzük... És beszélt: értelmesen, artikuláltan, leginkább önmagát definiálva.Természetesen jó tanára volt (nem én, ez Anya érdeme). És egyik pillanatról a másikra: volt-nincs. Nem az elvesztését volt rossz megélni, hanem azt, ahogy a szüleimen láttam az érzelmi meghajlást. A hosszú hétvégén természetesen közbeléptem: hazamentem, és vittem magammal Rezsőkét. Rezsőke baba. Nagyon baba még most is. Akkor meg pláne az volt, még csak két hónapos csipogány. Gomb szemek, alig rózsaszín viaszhártya, csibehang. Az első napokban kezesnek tűnt. Rámászott az ujjamra, bátor volt, barátkozott mindenkivel. Aztán jött a kamaszkor... De fejlődik, legalábbis a szüleim szerint napról napra szelídül. (A tavaszi szünetben órákat ácsorogtam fürtös kölessel előtte, de legtöbbször rám sem bagózott. Valószínűleg nála sem én leszek a főnök...)

És április. Ó, a bolond április. Ez maga volt a fent-lent időszaka: Jókai Stúdió, 5 éves jubileum. Meglehetősen hosszú folyamat végére értem/értünk ezzel. A háttérről csak annyit: egy irdatlanul melós próbafolyamat, sok-sok csata (inkább belháború), akarom-nemakarom, egy agyvérzésig tolt pályázat, és egy rendkívül tanulságos Éneklő Ifjúság (félre a jó szívemmel: innentől kezdve csak azokkal fogok dolgozni, akik komolyan is veszik a közös munkát). Április 16.: Jubileumi Előadás, április 17.: Jubileumi Gála. Akármi is volt előtte, mindkét esemény meghozta a katarzist. A Gála helyreállította mindazt, amit az Éneklő Ifjúság lerombolt. Méltó koronája volt az 5 éves munkának. Mégis a színdarabon időznék el kicsit. Egy macerás procedúra után megjött az engedély, hogy megcsinálhatjuk a Valahol Európában c. musicalt. Az egyik növendék családjától profi segítséget kaptunk színpadtechnikában. A gyerekek játéka pedig mindent vitt. Tanárként sokszor küzdök azzal, hogy jól motiválom-e a diákokat. A bemutató előtt a következőket mondtam a srácoknak. Kétezer évvel ezelőtt élt egy "tanár", aki az akkori háborús környezetben békét hirdetett tanítványainak. A kortársai tanaiért megfeszítették. A XX. század poklában élt egy zenész, aki a békére vágyó hontalan gyerekeknek megadta a békés élet lehetőségét. Környezete őt is üldözte. A történetben nem ő, hanem egy ártatlan gyermek volt az áldozat. A párhuzam mégis jól érzékelhető. Annyit kértem a növendékektől, hogy tegyenek félre mindent. Ebbe a környezetbe helyezzék át lélekben magukat, és éljék meg a szerepüket. Akár jók, akár rosszak, a színpadon a karakter éljen, ők maguk pedig éljenek a karakterben. Egyszerűen csak legyenek azok, akik. És bejött. Hátul vezényeltem a kórust, de minden percért meg kellett küzdenem (mármint magamban, annyira hatott rám az egész). A darab élt. A karakterek éltek. Én pedig 90 percben megéltem azt (persze nem karnagyként, hanem "hozzávetett" nézőként), hogy a bandatagok harcoltak az életben maradásért, a két bandavezér miként küzdötte le a háború által rájuk kényszerített szeretetlenséget, Suhancból hogyan vált anya, Hosszúból apa, s kettejükből egy pár. Simon Péter igazi büszkeség: nyolcadikos tanítványom felnőtteket meghazudtoló érettséggel, színpadi kultúrával, énekhanggal mindannyiunk nagyapja volt azon az estén. Kuksi jellemfejlődése töretlen volt az előadás alatt. Olyan harmónia jött létre a Suhanc-Hosszú-Simon-Kuksi karaktercsoportban, hogy a végén megjelenő Egyenruhással (szintén zseniális alakítás: egyenesen gyűlöltem a karaktert a gátlástalanságáért) testet öltött a diszharmónia. Kuksi halála érezhetően többszörös tragédia volt: egyszerre halt meg Suhanc új lehetősége az anyaságban, Hosszú esélye a felnőtté válásra, Simon "feltámadása", és mindannyiunk sansza - embernek lenni az embertelen világban. Az egész csapaton végigvonult ez az "élmény". Büszke vagyok rájuk, és hálás - mindenért! Kezdet, vég, körforgás. "Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem azt." /Jn 2, 19/ Kuksi halála mégsem volt hiábavaló. Tanultunk belőle. Akárcsak a húsvéti eseményekből. 

A lelki megújulás ugyanúgy fontos része a böjtnek, mint a test böjtöltetése. Nekem ezek az események adták a húsvét körforgásába vetett, állandóan megújulásra predesztináló élet-hitét. Az biztos, hogy ez az időszak (sok-sok tényező miatt) vissza nem térő alkalom volt az életemben. És hogyan tovább? Kereszteződésben állok. Ez a blog pedig a választás(aim)ról szól majd. Elkísértek?