Május 2. Munka után nem szerettem volna mást, csak hazamenni, bekuckózni az olvasófotelembe, és elővenni egy jó könyvet. Nem olvastam. Elment a kedvem. Az utcánkban halmokban álltak a hányástócsák, amiket valaki leszórt mésszel. Emetofóbiám van, ezt minden tanítványom tudja, és kezelik. Tök jól kezelik. Na, most mégsem a látványtól fogott el az undor, hanem a mögötte álló "szocio-háttértől".
Május 1-jén (régi jó hagyományhoz híven) a megfelelő társadalmi réteg idén is a megfelelő ünneplési formát választotta. Tojásrántotta, virsli, alkohol - lehetőleg ingyen, vagy megfizethetően. És nem feltétlenül "tisztán", vagy épp mértékkel. Bizony, ami ilyen formában ("kacsa-a-nokedlit" stílusban) lecsúszik, az - miért is csodálkozom, hogy - visszaköszön. Nekem pedig néznem kell, elviselnem, nyelni egyet, hazamenni, és gondolkodni: hol tart a világ?
Nem a ténnyel van baj. A miértekkel. Csodálkozom, amikor "a" szülő felháborodva keres az iskolában: hogyan mertem memoritert feladni (pl. Arany János: Családi kör), mi az, hogy az ő gyerekének ezt meg kell tanulnia, ráadásul két hét alatt??? Megkérdeztem, hogy mennyit kér: három hetet, vagy négyet? Semennyit, válaszolta, mert a gyerek nem fogja megtanulni, mivel fölösleges. Ugyanezt eljátszottuk a János vitéz részleteivel, Az alfölddel, a Toldival, a Himnusszal, a Szózattal... (És nem kell nekik sem az irodalom, sem az ének-zene, a nyelvtan meg, hajaj!)
29 éves vagyok. Szerintem kellőképpen fiatal ahhoz, hogy a JELEN generációját képviseljem. Mégis konzervatívnak tartanak. Oké, nincs ezzel gond, vállalom. Olyan értékeket kaptam a szüleimtől, a tanáraimtól, amikre büszke vagyok. Tisztelem ezeket: szeretet, bizalom, alázat, hit (+ vallás), kultúra (+ művészetek, tudományok), tudás (+ tanulás), szorgalom, kitartás, precizitás, rend (+ rendszer/szemlélet) stb. Mindezeket próbálom átadni a környezetemnek, a tanítványaimnak. És folyton akadályokba ütközöm. Nem kell senkinek, "hát az ördög veszi meg"?
Általánosítani fogok, bocsánat, de 10-ből 9-szer a következő tapasztalatokat szereztem a mindennapok során... Miért nem szeretnek az emberek az élet nevű társasban játékszabályok szerint játszani? A diákok miért nem akarnak tanulni? A szülők miért nem akarják, hogy neveljük és tanítsuk a gyerekeiket? Továbbmegyek: sokan a pedagógusok közül miért nem akarnak tovább küzdeni ezzel az ellenállással? Miért nincs szükség kultúrára? Miért nincs megbecsülése a tudásnak? Miért nézik le az emberek a klasszikus művészeteket? Miért utasítják el az ÉRTÉKEKET? Miért nem tudják megbecsülni a JÓT?
Azt mondják, hogy a pedagógus leginkább a jelenvalóságával végzi munkáját. Hát én jelen vagyok, nagyon is jelen vagyok: mindazt, amit tanítok, amit teszek, azt teljes hittel és meggyőződéssel, őszintén teszem. Benne vagyok, és az egész itt van bennem. IKT-orientáltan, digitálisan, totál "modernül". És mégsem működik. Mármint... persze, működik. Azoknál, akik otthon ugyanazt a nevelést kapták, amit a szüleimtől én. Hálás is vagyok ezeknek a növendékeknek, mert igazolják a hivatásom értelmét. De ez - arányokban kifejezve - 10 tanulóból 1. Hol van a többi? Azokhoz miért nem tudok elérni, akik "bosszúból" obszcén dolgokat rajzolnak a fényképemre (vagy más tanároknak üzenetként ugyanezt hagyják a táblán, a dolgozaton, a padon, a falon)? Ha minden energiámmal beleállok egy órába, miért nem tudom mégsem átadni ezeket az értékeket? Miért győz a tömegkultúra silány posványa? Miért győz a piaszagú "ingyenmajális"?
Amikor ezekkel a gondolatokkal már a gangon közeledtem a lakásom felé, megálltam a szomszéd ajtaja előtt. A szomszédom ugyanis szemétlerakónak használja a függőfolyosót. Másfél éve harcolok vele is. Mármint magamban, mert szólni nincs értelme... Kerülgetem a szemetet, elviselem, hogy körülvesz a mocsok. Ő ezt így szereti. A közös képviselőt meg nem érdekli. Amikor beköltöztem, albérletként működött a szomszéd lakás. Zsülike élt ott, meg a kilenc fős családja (nem vicc, komoly). Amikor a felhalmozott tartozás miatt nagy nehezen búcsút vett egymástól albérlet és bérlő, egy ideig airbnb-ként funkcionált a lakás. Abban az időben nonstop partiszolgálat (ezzel párhuzamosan hányásgyár, zajszennyezés, botránykeltés - tovább is van, mondjam még?) működött mellettem. Majd megszűnt. Megnyugodtam, mert hittem benne, hogy a tulaj hazaköltözésével rendeződik a helyzet. Na, azóta van szemétlerakó mellettem. Szóval megérkeztem, áteveztem a szeméttengeren, bekúsztam a lakásomba, magamra zártam az ajtót, és csüggedten ültem le a miniatűr előszoba-spejz-konyha-étkező kombó-helyiség közepén.
Pörögtek a gondolatok, a miértek, és mindig ugyanoda jutottam: ez a világ. Ebben élünk. És ez nem az én világom, egyedül pedig kevés vagyok a megváltoztatására. Kell egyáltalán megváltoztatni? Ha igen, kinek lenne a feladata? Vagy hódoljak be? Hagyjam, hogy megtörjön? Fenét! Inkább tudatosan élem tovább - az önmagukat igazoló értékeim mentén - az életem: legyek példa azoknak, akiknek szüksége van rá. Hogy ők se törjenek meg. A világ pedig megpukkadhat: ha az emberek többségének majális kell, hajrá! Ki vagyok én, hogy elrontsam az örömüket? Magda és Emerenc története jut erről eszembe. Egyiküknek sem, mégis mindkettejüknek igaza volt. De akkor mi a tanulság? Ha valaki elolvassa Szabó Magda Az ajtó c. művét, saját maga járhat utána. Persze elolvasni ezt is csak az fogja, aki a majálisban inkább látja az anyák napját, mint a munka pia- és hányásszagú ünnepét. Vajon hányan indulnak most el a könyvespolc/könyvesbolt/könyvtár irányába? Nos, erről van szó...
Hm, ha csütörtökön nem is, de ma este olvasni fogok! Miért? Hogy tudjam: NEM "én öltem meg Emerencet"!
