A 2020-2021. tanév első féléve eltelt. Sűrű volt, kalandoztam kicsit. Ezt a kalandot inkább elfelejteném. A fellángoló colitisem volt az intő jel, hogy el kell engednem azt a „másikat”. Belekezdtem a jókais életemen kívüli tapasztalatok lejegyzésébe, de rájöttem: annyira le akarom zárni ezt a sötét életszakaszt, hogy még leírni sem érdemes… Egy a lényeg, ezt kiemelem, de csak azért, hogy többet el ne felejtsem: bennem jókais szív dobog.
Március van, és újra a tantermen kívüli digitális munkarendben találtuk magunkat. Jó lenne, ha már a pandémia végére pengethetnénk. Elképedve tapasztalom a (social) médiában, hogy itt már nem a vírus pusztít, hanem az emberek ontják egymás vérét. Nem politizálok. Nem foglalok állást. Nem moralizálok. Csak egy picit szakmázom. Feltennék egy költői kérdést: a tanár mióta lett közellenség? Mármint, hogy ennyire… Mert olyan például volt, van, és lesz is, hogy akinek a tanár hivatástudattal megragadja a kezét, az ellenáll. Szerintem mindenki tudna arról legalább egy sztorit mesélni, milyen dühös volt, amikor a tanár tetten érte a csínytevését. Ilyen ez a szakma, csattan rajtunk néha az ostor. Hál’ Istennek én eddig inkább pozitív visszajelzést kaptam. (Bár ott, a „másik helyen” még cyberbullyingban is volt részem – oké, szót se többet!) De ami a távoktatással, meg az oltásokkal kapcsolatban mostanában kommentszinten pötyörög, az már bennem is forradalmárt szül. Lehet, hogy más mozit nézek, de tessék eljönni hozzánk a Jókaiba tanárnak, vagy gyereknek, és máris új perspektíva fog nyílni! Mert nálunk a tanár tanít, és jól csinálja, a gyerek tanul, és gyarapodik bölcsességben (is), a szülő meg nem háborog. Senki sem háborog. Mert tudjuk, hogy ez a helyzet mindannyiunkat új kihívás elé állít. Pontosabban állított: tavaly. Idén minden flottul megy. Hiszti nélkül. A gyerekeimmel pl. év eleje óta készültünk arra, hogy mi lesz, ha… És lám, boldogulunk. (Csak egyet sajnálok, hogy a ballagó csemetéimmel kissé megcsappant a búcsúzkodási keretünk. De erről majd máskor…)
Szóval a tömegben hömpölygő „ezmegaz” felindította bennem a köznevelő tanárt, így pár gondolatot papírra vetettem – a teljesség igénye nélkül. Ezt az értekezést szeretném most itt is közreadni.
