Megígértem magamnak, hogy nem fogom azzal indítani a bejegyzést: "én akartam írni, de..."! Persze, az ember ne ígérjen olyat, amit aztán nem tud betartani. És ott az örök igazság is: amire akarjuk, arra van időnk... Utoljára május 1-jén jelentkeztem, pontosan fél évvel ezelőtt. Hűha: baj van? Úgy érzem, tegnap volt, közben mégis annyi minden történt...
Miután elballagott az a bizonyos 8. b, életem egyik legmeghatározóbb magyaros csoportja, szembesültem azzal is, hogy a stúdióm létszáma a távozókkal igencsak megcsappan majd. Az évad minden szempontból "cliffhangerrel" ért véget, így a boldog tudatlanságban dagonyázva belevetettem magam a vakációba. Ja, nem pihentem ám! A TV2 Akadémián töltöttem a gyakorlati időmet. Őszinte leszek: elképesztően jó volt. Tegyünk félre mindent, és nézzük a szakmaiságot: fejlődtem. Kitanultam a riporteri szakma alapjait, jártasságot szereztem a kereskedelmi televíziózás rendszerében, és a legnagyobb változáson az önismeretem ment keresztül. A vakáció végén több úton indulhattam volna, de végül mégis becsengettek. (Ki hitte volna?!)
Úgy álltam az új tanévhez, mint egy cliffhangeres sorozatzárót követő premierrészhez: lesz, ami lesz. Mivel a cliffhanger lényege pontosan az, hogy a soron következő évad a meglepetés erejével csapjon le ránk, hagytam "csak úgy megtörténni" a dolgokat. Meglepetésekből pedig volt bőven - jó és rossz egyaránt.
Rögtön a tanév elején Rezső (Rezsőke, Rezső úr, RezsőBaba), a családi "szemünkfénye" megszökött. Szabályos, előre megfontolt bűncselekmény volt. A fiatalúr feltűnően izgatott volt a fecskék gyülekezési időszaka alatt. Sőt, mivel Rezső beszélt idegen nyelveken (rigó, galamb - minden, ami a ház körül megfordult), idővel kitanulta a fecskeséget is. Így az erkélyi lazulások idején folyamatos eszmecserét folytatott az előttünk sorakozó villásfarkúakkal. (Számára) szerencsés együttállás volt, amikor nyitva maradt az erkélyajtó, az etetője leesett, s mikor külön bejáratú komornája vissza akarta akasztani azt, Rezső úr a tettek mezejére lépett. Huss, és már úton is volt...
Rezső ki, Rezső be - a gyászidő letelte után egyszerűen muszáj volt új madarat hozni a családi fészekbe. Azt hiszem, a tanévkezdés a szárnyas pasasok ünnepe volt. Ugyanis piciny (pesti) kommunám is bővült egy gyönyörű, sötétkék hímmel. A teljesség kedvéért mondom csak: májusban kaptam egy kedves tanítványomtól és édesanyjától egy tojót (ő Drágica, ma már instasztár). Szóval ő ment férjhez a kékséghez (igen, Cukorka is instasztár lett). Ha valaki most röhög a neveken, ne tegye. Inkább nézze meg a Chicagói hercegnőt az Operettben, aztán megérti a "bárgyú" (amúgy nem az) névadás okát!
Szóval a meglepetés megvolt: rossz is, jó is. A lényeg, hogy most mindenki egyszerre vedlik, így akárhova megyek, mindenhol tolltengerben úszhatom. (Jaj, lehet, hogy a végén én is papagáj leszek? Nem is lenne rossz!)
A szeptember-október egyébként robotisztikusan telt, mondhatni. Tanítás, stúdiózás, háttérmunkák, TV2, orgona - és minden nap, minden héten ugyanaz a játék. Szeretem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De valahogy a verkli néha megingat. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) rákaptam a futásra és a kondizásra. Ez a kettő nem hazudik: ilyenkor persze mindig pörög az agyam. Jönnek az új ötletek, ezzel együtt újabb és újabb feladatokat találok magamnak. Mindig mondom én, hogy a verkli egy ördögi hangszer... Csoda, hogy nem volt időm jelentkezni?
"De most itt vagyunk, emlékezünk..." - aki látta az 1956-os megemlékezésünket, érti. Féltem, hogy maroknyi kis csapatommal mit hozunk ki egy hónap alatt a témából. De egymásra találtunk. Kezdem úgy érezni, hogy 60 fős banda után is van élet. És 8. b után is van élet. És minden veszteség után van élet. (De van ám, bizony!) Tovább, csak előre!
November 1., mindenszentek ünnepe van ma. Zárójelben szeretnék kiakadni, bár ezt is megfogadtam, hogy mellőzni fogom. A tudatlanság ilyenkor ellepi a social mediat. (Oké, máskor is.) A facebook nonstop ontja magából: "Nálunk nincs Halloween, Mindenszentek van". Kérdezem én halkan: miért nem lehet mindkettő? Halloween október 31-én van (és hagyjuk már békén Amerikát, nem onnan jött hozzánk, és nemcsak a XXI. században világítanak töklámpások, hanem bizony már elég régóta! Ó, és nem is a sátán ünnepe ez - de hadd ne menjek már bele, akit érdekel, nézzen utána!), mindenszentek november 1-jén van (nem tiszteletlenség a kis kezdőbetű, mivel az ünnepek nevét a magyar helyesírás szerint így írjuk, míg az angolban inkább nagy kezdőbetűt használnak), halottak napja pedig november 2-re esik. A sok felvilágosult facebookozó ezt például tudta? Nem keverik-e össze vajon a halottak napját mindenszentekével? Tudják-e, hogy ez utóbbi a megdicsőült Egyház ünnepe? Zárójel bezárva, befejeztem a kiakadást: csak azt kérem, mielőtt kijelentünk valamit, ellenőrizzük, hogy igazat állítunk-e.
Szóval mindenszentek ünnepe van. Ilyenkor fontosnak tartom megízlelni az előző bekezdés utolsó mondatát: "Tovább, csak előre"! Ma hallottam egy prédikációban: "Isten számunkra adott legnagyobb ajándéka önmagunk volt. És mint olyan, ezzel az ajándékkal a boldogság lehetőségét adta számunkra. De vajon tudunk boldogok lenni?" - és tényleg... Tudunk boldogok lenni? Cliffhangerrel zárom a bejegyzést. Tessék a feltett kérdésen gondolkodni! S amíg újra jelentkezem (jaj, mikor is lesz legközelebb nemzeti ünnep vagy tanítási szünet?), ajánlom szeretettel az egyik kedvenc könyvemből készült kedvenc filmadaptációm kedvenc idézetét. Ezzel búcsúztunk anno a 8. b-sekkel. Bennem ég, még mindig fáj a veszteség, de az élet rendjét még én sem tudom felülírni (pedig sokszor szeretném). Hát, ha nehéz is, de próbálom megfogadni: tovább, csak előre! És a kedves olvasó?
***
Az Útvesztő: Halálkúra (részlet):
