Félelem

Rendszeresen futok. Harminc percet alkalmanként. A pandémia kihirdetése óta minden nap. Időről időre a távot is próbálom növelni. Sőt, most már lépcsőzéssel kezdek, majd azzal zárok. A futóterep jól ismert környezet számomra: munkából is a Városligeten át vezet az út hazáig. Bár a szüleim ettől mindig óva intettek, állítólag ez a környék nem a legjobb életbiztosítás. (A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy a munkás hétköznapokon a lantot mindig sötétedés után tettem le – a „hómofisz” előtt természetesen.) A figyelmeztetés ellenére soha nem volt bennem félelem: sem esténként, mikor hazafele sétáltam, sem futás közben (akár világos volt, akár sötét).

Nemrég olvastam, hogy a Deák Ferenc téren volt egy „késeléses ügy”. A híradós gyakorlatom alatt annyi ilyennel találkoztam, hogy immunissá váltam… Valami oknál fogva ez mégis szöget ütött a fejembe. Van egy „szupererőm”, amivel szerintem nem vagyok egyedül: beigazolódó megérzések, valóra váló – jóslatszerű – álmok, éles és határozott premonációk. Ez a képesség horgonyozta be (valószínűleg) az előbb említett cikket, mivel pár nap elteltével jött a megvilágosodás. És vele együtt a félelem.

Futottam. A Rózsa utcából kanyarodtam ki a Rottenbillerre (tehát még csak nem is a Ligetben történt – addig nem jutottam el). Az tűnt fel, hogy – a zajló forgalomból kiválva, szorosan a járda mellé húzódva – egy piros kocsi az én futótempómban kezd „totyogni”. Egészen a Damjanich utca torkolatáig követett. A lehúzott ablakon keresztül három jól megtermett cigánylegény (nem, nem vagyok rasszista!) üvöltözött felém rendületlenül. Először azt gondoltam, milyen jófejek, de aztán jött az az érzés… Hogy félnem kellene. Egyre durvább dolgokat kiabáltak (csak azért nem idézem szó szerint, mert emiatt nem akarom átállítani a blog korhatár-besorolását). Amikor köpködni kezdtek a lehúzott ablakon keresztül, s nemes egyszerűséggel közölték, hogy a piros lámpánál majd kiugranak és leszúrnak, végül úgy döntöttem: felfüggesztem az aznapi edzést, inkább meglátogatom az utcában lakó ismerősömet. Szerencsére a piros lámpánál veszteglő bandánál én voltam a gyorsabb, s pár hosszított lépéssel már el is tűntem előlük.

Mindig a kizárólagos jóra törekszem. Csak az lebeg előttem, hogy a tökéletesnél alább ne adjam. De most belátom: a jóra való törekvés noha szükséges, de soha nem elégséges feltétel az életben. Fontos tényező a rossztól való félem is: az ártó, negatív hatások célzott elkerülése. Tanulságként kijelenthetem, hogy az egészséges félelem nem gyávaság, ahogy a hinni vélt bátorság is gyakran lehet botorság.

Jámborság

Persze az élet tényezőit körüllengi a relativitás. Hogy mi jó, és mi rossz? Azt mindig egy inerciarendszer határozza meg. Itt van például a jelen viszonyrendszere: a koronavírus. Ez társadalmi, politikai, gazdasági, egészségügyi, szociológiai, vallásügyi (mindenki folytassa a sort) és köznevelési tényező lett. Többszörösen felnagyított és immanensen generált konfliktusforrás: egy ördögi játszma, aminek a végkimenetele egy hatalmas kérdőjel. De miért is nem egy felkiáltójel? Az emberiség legelemibb hibája, hogy hiányzik belőle az a félelemérzet, ami olyan alázatot plántálhatna belé, mely révén érzékennyé válhatna az intő jelekre. És a koronavírus egy intő jel. Jelenleg egy óriási felkiáltójelben élünk, mégis mindenki arra a kérdőjelre fókuszál, ami nem is létezik!

Tudomány

Jámbornak lenni egyet jelent azzal, hogy fogékonyak vagyunk a jóra. De aligha vehetjük ezt észre, ha minduntalan a rosszra koncentrálunk. Arra a rosszra, melytől függetlenedve nem tanultunk meg – idejében, jó időben! – félni. A helyes ítélőképesség a tudás gyermeke. De a tudás tanulás nélkül légvár csupán.

Beszélhetünk tanulásról a tantermen kívüli digitális oktatás idején? Ó, hogyne! Hiszem, hogy a jelenkor pedagógusa minimum multidiszciplináris, és adekvátan digitális. A köznapi értelemben vett oktatás (mint folyamat) azonban működésképtelen, a régi jelentéssel bíró tanár (aki ellentmondást nem tolerálva a „totális igazságot” kinyilatkoztatja) felesleges. A jó digitális pedagógus (oké, legyen inkább „emberpalánta-mentor”) viszont egyre elengedhetetlenebb (a nevelőre még visszatérek). Észre kell tehát vennünk: a felgyülemlett információmennyiség alkalmatlanná teszi a jelenkort egy lezárt tudás (vélt) kialakítására. A tanulónak arra kell felkészülnie, hogy a végtelen információtömegben mindig megtalálja és alkalmazni tudja azt a releváns elemet, amelyre éppen szüksége van. Ehhez nekünk kell kulcsot adni a kezébe, szocializálni kell őt, s felkészíteni a versenyképes felnőttlétre – épp ezért a kollaboráció és a konnektivizmus kell, hogy a jelszavaink legyenek!

DE: a társadalmi berendezkedés fragmentáltságából eredő deformitás arra is rámutat, hogy az iskola egyre fontosabb feladata a nevelés. A nevelés eszköze viszont nem lehet más, csak az egyetemes, klasszikus érték! Minden érték, mely abból a gyökérből táplálkozik, ami nemzedékeket nevelt fel anyatején. (Merthogy gyökér nélkül a fa sem életképes.) Sajnos ez egyre nyilvánvalóbb paradoxon. Szakadék, ami az általános szülő és az általános pedagógus között képződik egy olyan elváráshorizont mentén, ami minden generációváltással egyre kontrasztosabban, egyre élesebbé dekonstruálódik. És egyre inkább az iskolára tolja a felelősséget. A „karantén” alatt mindez meglehetősen szemléletesen rajzolódott ki… 

Erősség

Amikor elindult a távoktatás, határozott elképzelésekkel vágtunk neki az ismeretlennek. Főleg azért, mert országszinten volt egy elvárás, amihez a Tanker előírásai is igazodtak. A keretrendszerünk (Kréta) kifogástalan szintre lett fejlesztve. Csak az a pedagógus nem tudott benne kibontakozni, aki nem akart. És csak az a fogadó fél nem tudott rajta eligazodni, aki nem akart. (Ez axióma – ha tetszik, ha nem.) Hiszek a tutoriális távoktatásban. Jómagam eleve egy e-learning által vezérelt struktúrát működtetek az átlagos hétköznapokon is. Minden didaktikai cél megvalósítható digitálisan, sőt, a diákok mostani nemzedéke talán hatékonyabban tud így tanulni, mint normál (normál?) keretek közt. És most jöjjön a hatalmas de… Ha mindenki a szabályoknak megfelelően tette volna a dolgát (tanár, diák, szülő), nem lettek volna anomáliák. Viszont mint mindenhol, itt is a szélsőségek ásták alá a rendszer tökéletességét. (Ismét axióma.)

Voltak pedagógusok, akik olyannyira túltolták a „távoktatást”, hogy a szülők fellázadtak, a gyerekek kifáradtak, a „rendesen” dolgozó kollégák pedig – egyszerűen szólva – megszívták (mivel az általuk kiadott feladatok elvégzésére már nem maradt idő/energia – főleg akkor, ha még empatikusak is próbáltak lenni a gyerkőcök és szüleik felé)… A másik végleten tevékenykedő tanár is kivívta a közösségi média haragját. Ő volt az, aki nemes egyszerűséggel leadta az e-naplóban az oldalszámot, netán kijelölt a tankönyvből egy feladatot, s ezzel le is tudta a napi penzumát. Hát igen, a szülők talán okkal követelhették ezeknek a pedagógusoknak a fizetését, mondván: helyettük dolgoznak.

Nem lenne fair azonban, ha a vonal másik végén fellelhető ellentétpólusokat kihagynám... Van az a diák (és a hozzá tartozó szülő), aki becsülettel megcsinál mindent, időben küldi a feladatokat, és esetleg még meg is köszöni a tanár munkáját. Az együttműködés gyümölcsöző, s mindegyik fél jól érzi magát a morális helyénvalóság kölcsönösségében. Mert megtalálták a szangvinikus egyensúlyt az elfogadás békés rendszerében. Ám akadnak olyanok is, akik a digitális névtelenség bástyája mögé húzódva felszívódnak, netán technikai okokra hivatkozva negligálják saját maguk felelősségét. Ők a valóságban – titokban – rendszerint kiutalták maguknak az éves szabadságot. És persze kritizálnak fáradhatatlanul, mindent leszólnak, s örökké elégedetlenek. Ha a semmittevésre (pontosítok: a tanulásban elért nihil magasfokára) reagálva az igazságos tanár netán megpróbálja értékelni a semmit, az első elégtelennel azonnal és menthetetlenül kiváltja mind a gyerek, mind a szülő éktelen haragját. A kifogások tárháza pedig végtelen, de abban megegyezhetünk, hogy természetesen mindegyik esetben a pedagógus hibája az egész. Na nem!

Volt szerencsém az előbb felsorakoztatott pólusokkal digitális testközeliségben is megismerkedni (minden oldalon), és őszinte leszek: zavar, kifejezetten idegesít. Bosszant, mert sokkal többet dolgozom így, mint „normál” (vagy talán inkább általános) esetben. (Itt ismét van egy leheletnyi „de”.) Élvezem a munkát, mert kreativitást vált ki belőlem. Meg tudok benne újulni, és jó érzéssel tölt el, hogy örömet okozok a tanítványaimnak a precíz, színvonalas és izgalmas (illetve annak hitt) digitális óráimmal. Csakhogy aztán arcomba csap a büdös valóság: nem csinálják a feladatokat, mert nincs rá idő, mert „ez csak ének”, egyébként is a matek fontosabb, különben is le vannak terhelve a videós órákkal, és még sok-sok kifogás, amiből csak „az jön le”: nem értem célt, totálisan fölösleges volt az egész munkám. (Nem lehet, hogy most sokkal nagyobb szükség lett volna a zene gyógyító erejére, mint máskor???) Meglátásom szerint – ebben az esetben is, mint mindig – az egészséges balanszra kellett volna törekednie mindenkinek. Kivétel nélkül. Igyekezni kellett volna a jó feltételek megtartására, a több fronton támadó (más-más küllemű) kísértések legyőzésére, és a nemes nagylelkűség megőrzésére. Érvényes általánosítás: mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Vagy: nemakarásnak nyögés a vége…

Egy tapasztalati szintű konklúziót – és ez tény – szeretnék azért summázni: ebben a helyzetben az általános szülő megbizonyosodhatott arról, hogy az iskola (mint intézmény) mekkora felelősséget vállal az általános gyermek nevelésében. És amit az általános tanár tapasztal az általános gyerekből (merthogy e kettő sok időt tölt ám együtt), az bizony a valóság (pontosítok: ez is a valóság)! Talán a pedagógusokat morálisan lehúzók három hónap „szerepcsere” után el fognak gondolkodni, esetleg – pedagógusnaphoz közeledve – újraértékelik (értékelik?) a munkánkat. Kemény meló, ugye? És nem, nem hálát várunk (várok – ebben inkább nem általánosítok), még csak nem is megbecsülést. Bizalom! Hit abban, hogy aki felelősséget vállal a gyerekemért, az kizárólag az elérhető legjobbat akarja neki. És nem ő a megtestesült sátán, az ősellenség…

Tanács

Az események sodrásában persze nehéz megőrizni a józan ítélőképességünket. Meglátni az igazságot a valóságban felettébb bonyolult eljárás, főként akkor, amikor személyesen is érintettek vagyunk. Nekem például az okozta a legnagyobb dilemmát (mármint az elmúlt időszakban), hogy hazamenjek-e a „karantén” idejére. Féltettem az idős szüleimet, mert nem tudtam, hogy mit viszek magammal – akaratomon kívül. Ugyanakkor szerettem volna menni, hisz egyedül, egy pici lakásba zárva mégsem olyan jó „buli” a kétes lecsengésű járvány végét várni. (Nem ragozom: az otthon azért mégiscsak OTTHON.) De győzött a józan ész: maradtam. A veszélyhelyzet – és a tanév – végéhez közeledve úgy tűnik, jól döntöttem. Túlélhető volt… A szüleim hiánya pedig az előnyére fordult, mert nagy becsben fogom tartani azt az időt (bármennyi is legyen és bármikor jöjjön is el), amit együtt tölthetünk.

Értelem

Azon is elgondolkodtam, miféle feladatom van még itt Budapesten? Hisz a küldetés, ami ideköt, az bárhol megtalálhat. Tanár vagyok, gyerekek Zalában is vannak. Talán az elváráshorizont más… Egyre erősebb bennem a késztetés – a honvágy –, hogy hazatérjek. Végleg. Az elhatározás megvan, de a megvalósítással még várni fogok. Nyílván. Hisz van egy szuper osztályom, egy fantasztikus stúdióm, és jópár tanítványom, akik bíznak bennem, s ezáltal szeretnék „megörökölni” azokat az értékeket, amelyekben én is hiszek. Őszintén hiszek, és emiatt ők is hisznek (a többi meg nem számít.) Nem is beszélve arról, hogy szeretem azt a bázist, ami szakmailag támogató hátteret biztosít a hivatásom gyakorlásában.

Hiszem azt, hogy a jelent helyesen és maximálisan megélve a legjobb jövő alapjait betonozzuk be. A hit az egyetlen erő, ami töretlenül átsegít a buktatókon. Könnyű egy olyan dologba bizalmat fektetni, ami biztos eredménnyel kecsegtet. És most? Hinni abban, hogy a járvány pozitív hozammal bír? Pedig gondoljunk bele: otthon vagyunk (már akinek ez megadatott). Otthon, ahol szeretet vesz bennünket körül. Ahol biztonságban vagyunk, a családunkkal. Végre fókuszálhatunk a lényegre, olyan dolgokkal is foglalkozhatunk, amikre eddig nem volt időnk, lehetőségünk. Eszébe jutott valakinek például, hogy esélyt kaptunk a gyógyulásra? Hogy megjavítsuk azt, ami elromlott? Pedig így van! És ezt a környezetünk is meg fogja hálálni, hisz a Földnek is szüksége volt már erre a pihenőre. Itt az ideje az újrakezdésnek. Nem szabad ott folytatnunk, ahol márciusban abbahagytuk! Teljesen tiszta lappal kell indulnunk! Újjászületés. Karácsony. Húsvét. Pünkösd. Körforgás. Csak rajtunk múlik, hogy a vélt hátrányt miként fordítjuk az előnyére! Mint általában…

Bölcsesség

Egyértelmű tanulsága a koronavírus által született rendnek: értékelvűség. Meg kell látnunk a valós jót. Észrevenni végre az igazi értékeket. A magam részéről bátran kijelenthetem: a karantén egyértelmű nyertese a közvetlen környezetem. Bár rend-, rendszer- és tisztaságmániám hírhedt, de soha-soha nem volt még olyan makulátlan állapotban a lakásom, mint most. És soha nem volt annyira „mederben” az életem, mint most. Na és a madaraim? Szelídülnek, okosodnak, talán már szeretni is fognak (?), és olyannyira jól érzik magukat nálam, hogy láthatóan családot akarnak alapítani… (Jaj, remélem, nem kapkodják el!) Áh, irtó depressziósak lesznek a csőrikék, ha elkezdődik az új tanév :(

Hiszem, hogy mindig eljön az adekvát újrakezdés ideje. Hisz a körforgás (ó, mindig ide lyukadok ki) elkerülhetetlenül része az életünknek. Bár a Húsvét rendhagyó módon hozta el idén a feltámadást, a Pünkösd – a Szentlélek megvilágosító szellemével, hét ajándékával, valamint a Tűz újra/alkotó erejével – a felszabadulás ígéretét sejteti. A feltáruló ajtó mögött kirajzolódó út a türelmes várakozás gyümölcseként értelmet ad az elmúlt hónapoknak, csakúgy, mint a húsvét is megkoronázta az őt megelőző nagyböjtöt. (A körülmények ellenére érezhető volt az áldás ezen az ünnepen, de még mennyire!)

Hát, így a vége felé bevallom: egyre türelmetlenebbül várom már a találkozást a szüleimmel… De az új tanévet is, hogy ismét együtt lehessek azokkal, akik fáradhatatlanul acélozzák az olykor elhomályosodó akaratomat: ők a barátaim, a közvetlen kollégáim, a mentoraim, és – talán a legfontosabb tényező – a növendékeim. Ami pedig különleges (egy picit talán misztikus) izgalommal tölt el, az a szeptembertől rám váró új kihívás – amivel régi álmom válhat valóra. De ez már egy következő bejegyzés témája lesz ;)

Addig is egy nagyon fontos tanácsom van – a barátaim szerint a legbölcseb gondolat, amit a pandémia idején bárkitől is hallottak:

„vigyázz magadra, mert más úgysem fog”!

u.i.: van „B”-tervem! Amióta az eszemet tudom, cukrász akarok lenni (meg orvos, színész, orgonista és tanár – bár ezeket már mind meg is valósítottam, majdnem). Soha nem sütöttem annyit, mint most… És ez egyre pompásabb produktumokban manifesztálódik. Ha minden kötél szakad, nyitok egy cukrászdát (amolyan egészségtudatosan retrót). Vagy művészkávézót. Netán egy gasztroblogot is indítok. Vagy lehet, hogy nem is kéne annyit gondolkodnom a dolgon, hanem inkább belevágok ebbe! A sütés legalább tiszta eredményt mutat. Mint a tanítás.

A "karantén" egyértelmű nyertesei: a madaraim :)