Egy tanévben három tematikus komplex művészeti órát tartok a tanítványaimnak. Kezdet (karácsony), vég (mindenszentek), önmagába visszatérő megújulás (húsvét) - ez tehát a körforgás. Legtöbbször célt érek a gyerekeknél: náluk a katarzis, értik, érzik, megélik, feltöltődnek, ráhangolódnak az ünnepekre, a szeretteikre, talán visznek magukkal valami maradandó értéket is. Bennem sokszor mégis kemény harcok dúlnak... 

A nagyböjtöt hosszú idő óta most először böjtöltem meg igazán. Nem a hús nélküli étrendre gondolok. Az megvan. Minden pénteken. A rendszerszerű életvitelemben (amióta tanítok) most először alakult úgy, hogy lélekben tényleg rá tudtam hangolódni az ünnep valódi üzenetére. Mi történt a negyven nap alatt? Másoknak talán semmiség, nekem a világ (ami örökké "lerontatik, s újraépül"). Ellenpólusok sokasága árasztotta el a hétköznapokat, én pedig egy virtuális (érzelmi) hullámvasútra kerültem. Persze akaratom ellenére. Ma mégis úgy érzem: megérte. 

A történet februárban indult (persze még jócskán hamvazószerda előtt járunk, de tekinthetjük ráhangolásnak). Azzal kezdődött, hogy felvettek a TV2 Akadémiára műsorvezetés szakra. A többszörös túljelentkezés ellenére bejutni a képzésre felettébb felemelő érzés volt. Gyakorlati tapasztalat, elméleti tudás - első kézből, szakértőktől. Megküzdöttem érte, és büszke vagyok rá: egy új világ nyílt meg ezzel előttem. Az első oktatási nap igazán különleges volt. Bár a gyárlátogatás önmagában "tömör gyönyör" lett volna, mégis utána jött a lényeg. A bevezető órát követően rohantam át a suliba, mert alapítványi bál volt. Egy olyan bál, ahol különleges, hozzám közel álló diákok voltak első bálozók. Egy olyan bál, ahol nekik énekelhettem. És ahol ők mertek önmaguk lenni, s a nekik szóló ének alatt (ami egyébként az ő daluk) kijöttek hozzám, és vállvetve énekeltünk. Együtt. Leírhatatlan élmény volt. Örök emlék marad!

Az önfeledt boldogság után március elején viszont találkoztam egy stop-táblával, ami valószerűtlen hirtelenséggel csapott az arcomba. A 7 éves hullámos törpepapagájom (Rudi, aki inkább volt a szüleimé, mint az enyém) elpusztult. Szerettem azt a kis tollgombócot, mert intelligens ipse volt. Bandita, akarnok, de szerethető. Nála Apa volt a bandavezér, minket (a "pórnépet") kegyesen megtűrt. De hagyta, hogy olykor kézből etessük, vagy dögönyözzük... És beszélt: értelmesen, artikuláltan, leginkább önmagát definiálva.Természetesen jó tanára volt (nem én, ez Anya érdeme). És egyik pillanatról a másikra: volt-nincs. Nem az elvesztését volt rossz megélni, hanem azt, ahogy a szüleimen láttam az érzelmi meghajlást. A hosszú hétvégén természetesen közbeléptem: hazamentem, és vittem magammal Rezsőkét. Rezsőke baba. Nagyon baba még most is. Akkor meg pláne az volt, még csak két hónapos csipogány. Gomb szemek, alig rózsaszín viaszhártya, csibehang. Az első napokban kezesnek tűnt. Rámászott az ujjamra, bátor volt, barátkozott mindenkivel. Aztán jött a kamaszkor... De fejlődik, legalábbis a szüleim szerint napról napra szelídül. (A tavaszi szünetben órákat ácsorogtam fürtös kölessel előtte, de legtöbbször rám sem bagózott. Valószínűleg nála sem én leszek a főnök...)

És április. Ó, a bolond április. Ez maga volt a fent-lent időszaka: Jókai Stúdió, 5 éves jubileum. Meglehetősen hosszú folyamat végére értem/értünk ezzel. A háttérről csak annyit: egy irdatlanul melós próbafolyamat, sok-sok csata (inkább belháború), akarom-nemakarom, egy agyvérzésig tolt pályázat, és egy rendkívül tanulságos Éneklő Ifjúság (félre a jó szívemmel: innentől kezdve csak azokkal fogok dolgozni, akik komolyan is veszik a közös munkát). Április 16.: Jubileumi Előadás, április 17.: Jubileumi Gála. Akármi is volt előtte, mindkét esemény meghozta a katarzist. A Gála helyreállította mindazt, amit az Éneklő Ifjúság lerombolt. Méltó koronája volt az 5 éves munkának. Mégis a színdarabon időznék el kicsit. Egy macerás procedúra után megjött az engedély, hogy megcsinálhatjuk a Valahol Európában c. musicalt. Az egyik növendék családjától profi segítséget kaptunk színpadtechnikában. A gyerekek játéka pedig mindent vitt. Tanárként sokszor küzdök azzal, hogy jól motiválom-e a diákokat. A bemutató előtt a következőket mondtam a srácoknak. Kétezer évvel ezelőtt élt egy "tanár", aki az akkori háborús környezetben békét hirdetett tanítványainak. A kortársai tanaiért megfeszítették. A XX. század poklában élt egy zenész, aki a békére vágyó hontalan gyerekeknek megadta a békés élet lehetőségét. Környezete őt is üldözte. A történetben nem ő, hanem egy ártatlan gyermek volt az áldozat. A párhuzam mégis jól érzékelhető. Annyit kértem a növendékektől, hogy tegyenek félre mindent. Ebbe a környezetbe helyezzék át lélekben magukat, és éljék meg a szerepüket. Akár jók, akár rosszak, a színpadon a karakter éljen, ők maguk pedig éljenek a karakterben. Egyszerűen csak legyenek azok, akik. És bejött. Hátul vezényeltem a kórust, de minden percért meg kellett küzdenem (mármint magamban, annyira hatott rám az egész). A darab élt. A karakterek éltek. Én pedig 90 percben megéltem azt (persze nem karnagyként, hanem "hozzávetett" nézőként), hogy a bandatagok harcoltak az életben maradásért, a két bandavezér miként küzdötte le a háború által rájuk kényszerített szeretetlenséget, Suhancból hogyan vált anya, Hosszúból apa, s kettejükből egy pár. Simon Péter igazi büszkeség: nyolcadikos tanítványom felnőtteket meghazudtoló érettséggel, színpadi kultúrával, énekhanggal mindannyiunk nagyapja volt azon az estén. Kuksi jellemfejlődése töretlen volt az előadás alatt. Olyan harmónia jött létre a Suhanc-Hosszú-Simon-Kuksi karaktercsoportban, hogy a végén megjelenő Egyenruhással (szintén zseniális alakítás: egyenesen gyűlöltem a karaktert a gátlástalanságáért) testet öltött a diszharmónia. Kuksi halála érezhetően többszörös tragédia volt: egyszerre halt meg Suhanc új lehetősége az anyaságban, Hosszú esélye a felnőtté válásra, Simon "feltámadása", és mindannyiunk sansza - embernek lenni az embertelen világban. Az egész csapaton végigvonult ez az "élmény". Büszke vagyok rájuk, és hálás - mindenért! Kezdet, vég, körforgás. "Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem azt." /Jn 2, 19/ Kuksi halála mégsem volt hiábavaló. Tanultunk belőle. Akárcsak a húsvéti eseményekből. 

A lelki megújulás ugyanúgy fontos része a böjtnek, mint a test böjtöltetése. Nekem ezek az események adták a húsvét körforgásába vetett, állandóan megújulásra predesztináló élet-hitét. Az biztos, hogy ez az időszak (sok-sok tényező miatt) vissza nem térő alkalom volt az életemben. És hogyan tovább? Kereszteződésben állok. Ez a blog pedig a választás(aim)ról szól majd. Elkísértek?